2012. április 27., péntek

Általános Ügyek Tanácsa a nyilatkozatok jegyében


Az Általános Ügyek Tanácsa április 24-én, Luxemburgban megrendezett ülése ezúttal a nyilatkozatok jegyében telt. A tárgyalások során meghatározó két nagy országcsoport, „a kohézió barátai” és a nettó befizetők csoportja is előrukkolt egy közös pontokat tartalmazó nyilatkozattal. 

„A kohézió barátai” csoport 13 tagja (Bulgária, Észtország, Lettország, Litvánia, Görögország, Magyarország, Málta, Lengyelország, Portugália, Románia, Szlovénia, Szlovákia és Horvátország) újra kiállt amellett, hogy a kohéziós politika főösszegét nem lehet csökkenteni. Megfogalmazásuk szerint a Bizottság által javasolt 336 milliárd euró az „abszolút minimum”, ami elfogadható a kohéziós tagállamok számára. Kiemelték továbbá, hogy elleneznek minden olyan megoldást, amely ahhoz vezetne, hogy a kohéziós támogatások egy része a fejletlenebb tagállamokból a fejlettekbe áramoljanak, legyen az a bizottsági javaslatban szereplő capping vagy a nettó befizetők által javasolt „fordított biztonsági háló” miatt. 

A makro-kondicionalitás kiterjesztésével kapcsolatban „a kohézió barátai” felhívták a figyelmet arra, hogy az csak a jövőbeli kötelezettségvállalásokra vonatkozhat (kifizetésekre nem), illetve GDP-arányos felső határt kell szabni a szankciók mértékére. A nyilatkozat aláírói azt is leszögezték, hogy amennyiben a nettó befizető tagállamok nyomására valóban csökken a többéves keret főösszege, akkor ennek valamennyi költségvetési fejezeten meg kell mutatkoznia, a csökkentés nem történhet egyedül a kohéziós politika kárára. Érdemes kiemelni, hogy a Cseh Köztársaság nem írta alá a közös nyilatkozatot, holott tagja „A kohézió barátai” országcsoportnak. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a csehek számára immár az a legfőbb prioritás, hogy a költségvetés főösszege ne haladja meg az uniós GNI 1 százalékát, így nem akartak olyan nyilatkozathoz csatlakozni, amely kizárja, hogy csökkenjen a kohéziós alfejezet főösszege.

A nettó befizetők közleménye ezúttal nem arra koncentrált, hogy milyen és mekkora mértékű kiadáscsökkentésre lenne szükség. A közös pontokat aláíró Ausztria, Németország, Finnország, Olaszország, Hollandia és Svédország inkább hét konkrét javaslatot fogalmazott meg a 2014–2020-as többéves keret tervezéséhez. Ezek az alábbiak:

1.     Az uniós alapokat az Európa 2020 stratégia célkitűzéseinek szolgálatába kell állítani, többet kell költeni növekedésserkentő és munkahely-teremtő programokra.

2.     Erősíteni kell a makrokondicionalitást: valamennyi strukturális alap esetében legyen lehetőség a kifizetések felfüggesztésére, amennyiben a tagállamok nem tartják be az előírt költségvetési szabályokat.

3.     Szükség van egy közös stratégiai keretre, amelyet a Tanács és az Európai Parlament fogadna el annak érdekében, hogy minél hatékonyabban kerüljenek felhasználásra az uniós támogatások.

4.     A Tanácsnak minden évben át kell tekintenie a támogatások felhasználásának sikerességét és eredményességét.

5.     Létre kell hozni a Bizottság által javasolt teljesítménytartalékot, de tagállami, nem pedig uniós szinten. A kohéziós támogatások néhány százalékának elkülönítése biztosítaná, hogy a legeredményesebb projektek jussanak támogatáshoz.

6.     A nemzeti társfinanszírozást fenn kell tartani, hiszen ez biztosítja, hogy a tagállamok is érdekeltek legyenek abban, hogy ne felesleges projektek valósuljanak meg.

7.     Nagyobb mértékben kell támaszkodni az Európai Beruházási Bank szakértelmére a projektek tervezésekor, kiválasztásakor.

Látható tehát, hogy mindkét országcsoport igyekszik „hallatni magáról” a tárgyalások során, annak érdekében, hogy minél erősebben hívják fel a figyelmet az érdekeikre. Az is egyre nyilvánvalóbb, hogy a szövetségi politika rendkívül fontos, megkerülhetetlen eleme a tagállami érdekérvényesítésnek. Magyarország ezért aktív tagja kíván maradni „a kohézió barátai” országcsoportnak, hiszen érdekeink az ebben részt vevő tagállamokéival azonosak. Tőlük kapunk támogatást a magyar érdekek képviselethez.

(Bajusz Anna)

Van ok a bizakodásra


Korábbi bejegyzéseinkben sokat foglalkoztunk „a magyar problémával”. Ez leegyszerűsítve abban áll, hogy a Bizottság javaslata alapján Magyarország kb. 20 százalékkal kevesebb kohéziós támogatásra lenne jogosult 2014 és 2020 között, mint a mostani hét év során. 2011 júliusa óta ahol csak lehetett, felhívtuk a figyelmet erre a problémára – szakértői és politikai találkozók alkalmával egyaránt – mégsem láttunk arra utaló jelet, hogy a kérdést kezelni igyekeznének. Az Általános Ügyek Tanácsa április 24-én, Luxemburgban megrendezett ülése előtt azonban mégis történt egy biztató fordulat.

A miniszterek ezen az ülésen a költségvetés két legnagyobb, egyszersmind magyar szempontból legfontosabb kiadási tételéről: a közös agárpolitikáról (KAP) és a kohéziós politikáról fejtették ki álláspontjukat. Egészen pontosan a dán elnökség negotiating boxának megfelelő részeiről, amelyek – végre lehet egy jó hírünk is – Magyarország számára előnyös irányba módosultak. A kohéziós politikában ugyanis megjelent egy utalás arra, hogy azon tagállamok esetén, amelyeknek a GDP-növekedésük az EU27-ek átlagánál alacsonyabb volt a támogatások elosztásánál referenciának számító 2008–2010-es időszakban, a Bizottság által javasoltnál magasabb legyen a támogatási felső határ (az ún. capping). 

Kitörő örömre azért még nincs ok, mégpedig két körülmény miatt. Egyrészt messze nem biztos, hogy valamennyi tagállam számára elfogadható lesz, hogy a Bizottság által javasolt egységes cappingtől bizonyos országok esetében eltérjünk. Másrészt a dán elnökség által készített negotiating boxban egyelőre a „2,X százalék” szerepel alternatív felső határként, amely bizonytalan hányad, és semmiképp sem magasabb 3 százaléknál. Holott az eddigi számításaink szerint a magyar GDP kicsit több mint 3 százalékának megfelelő capping esetén lennénk jogosultak ugyanannyi kohéziós támogatásra, mint a 2007-2013-as időszakban.

Ennek ellenére Magyarország méltányolja a dán elnökség javaslatát, hiszen ez megnyitja az utat azelőtt, hogy a sokat hangoztatott magyar problémára végre megoldást találjunk. Azzal, hogy ez a kérdés bekerült a negotiating boxba, immár hivatalosan is a tárgyalások részét képezi, amelyre elfogadható megoldást kell találni. Persze felmerül a kérdés: mi az elfogadható? Az a teljes összképtől függ majd, vagyis attól, hogyan alakul a többi, számunkra fontos kérdés.

(Bajusz Anna)

2012. április 5., csütörtök

Capping high and low

A kohéziós politikával foglalkozó tárgyalási keret a dán elnökség értő és gondos keze alatt egyre újabb elemekkel telik meg. A jelszó továbbra is az: keressünk megtakarítási lehetőségeket, hol lehet még vágni a kiadásokból?

A cappingről már volt szó ezen a blogon, mindenki, aki az MFF iránt érdeklődik tudja, hogy ez okozza a legnagyobb fejfájást nekünk. Miatta csökken jelentősen a magyar allokáció a 2007–13-as időszakhoz képest. Nos, a capping körüli folyamatok felgyorsultak az utóbbi időszakban. Egyrészt a dán elnökség jóvoltából ismét felmerült, hogy esetleg differenciálni kellene a tagállamok fejlettsége alapján, azaz ahol alacsonyabb az egy főre jutó GNI, ott magasabb GDP-arányos szintnél történjen a vágás. Nyilván ez önmagában igazságosabb, hiszen aki úgymond szegényebb, az relatíve több támogatáshoz jut. Ugyanakkor nem mindegy, hogyan határozzuk meg a vágási szinteket, és félő, hogy a háttérgondolkodás nem a Bizottság által javasolt 2,5 százalékos szint megemeléséről zajlik. Lehet ezzel tehát még rosszabbul is járni.

Ezt a szándékot támasztja alá a másik új ötlet – és ez talán még az előzőnél is érdekesebb –, ami nettó befizető barátainkban felmerült. Szerintük azt is korlátozni kellene, ha valaki esetleg több támogatáshoz jutna, mint a jelen költségvetési periódusban. Erre megoldásként ötlötték ki a fordított capping gondolatát, amely szerint egyetlen tagállam allokációja sem haladhatná meg a jelenlegi szintet. Ezt természetesen lengyel és szlovák barátaink hangos nemtetszéssel fogadták, mivel leginkább az ő – valóban gáláns mértékben növekvő – kohéziós pénzeik megvágását jelentené ez a szabály.

Bízvást nevezhetjük az ilyen kezdeményezéseket szalámitaktikának, amivel meg akarják osztani a kohéziós országok egységfrontját. Persze mondhatjuk, mit érdekel minket a lengyelek meg a szlovákok pénze, megvan a magunk problémája (ami ráadásul sokkal súlyosabb is). De ez nem lenne sem helyes, sem célravezető. Változatlanul arra kell törekedni, hogy a kohéziós politikát közösen védjük meg és közben persze valamilyen elfogadható megoldást találjunk a magyar problémára is. Biztos, hogy egyik törekvésünk sem lehet sikeres, ha hagyjuk magunkat leszalámizni.

(Hetényi Géza)

2012. április 4., szerda

„Lázadás az Európai Néppárt EP-frakciójában! Leváltották a frakcióvezetőt!”

Ezt a vezető hírt olvashatta mindenki nagy meglepetésére a http://rajtadmulik.mandiner.hu honlapon, a Külügyminisztérium támogatásával egyetemistáknak szervezett tárgyalási szimulációs verseny weboldalán. A 2012. március 29. és április 1. között megrendezett versenyen a résztvevők az Európai Tanács és az Európai Parlament virtuális kereteiben tárgyalták meg az Európai Unió 2014. és 2020. közötti költségvetését, annak főbb prioritásaival és az azokra szánt összegekkel együtt.

Az első két napon a versenyzők igen élethűen tárgyaltak az Európai Tanács tagjaiként, a dán elnökség az Európai Bizottság támogatásával igen keményen alkudozott, a csendes meggyőzéstől, a pletykák terjesztésén át a szalámi taktikán keresztül a nyílt zsarolásig minden eszközt bevetve a megegyezés érdekében. Csak részben értek el sikert, ugyanis a költségvetés főösszegét nem sikerült csak 977 milliárd forintra csökkenteniük a nettó befizető tagállamok hathatós segítségével, beleértve Ausztriát, Németországot és Hollandiát is. (Ami egyébként a való életben a nettó befizetők által javasolt 100 milliárdos csökkentéshez képest mérsékeltebb megvonás.) A nettó haszonélvezőknek sikerült megmenteni a közös agrárpolitikát, és eredményt értek el a kohéziós politika területén is, valamint közös megelégedésre növelni tudták a kutatás-fejlesztésre szánt uniós forrásokat.

A tárgyalások éjszakába nyúltak, mint bármelyik valós európai tanácsi ülésen, ahol pénzről vitáznak a tagállamok. Talán ez volt az oka, hogy az aznap este a parlamenti frakció megalakulásakor egyes néppárti (EPP) képviselők (talán a fáradtságuk miatt) végül különösebb vita nélkül megszavazták a lengyel néppárti kollegájukat frakcióvezetőnek. Igen ám, de a frakcióvezető kemény stílusához hozzá nem szokott képviselők másnap lázadozni kezdtek, ezért a néppárti személyi javaslatok sorra elbuktak a plenáris ülés szavazásain. Így bizalmi válság alakult ki a többi frakció és a Néppárt között, hiszen a megkötött egyezségekhez szükséges néppárti szavazatokat nem tudta hozni az EPP.

Mindezek után rendkívüli frakcióülést hívtak össze, ahol a lengyel frakcióvezetőt leváltották. Az új vezetés kooperatívabb stílusa visszahozta az EPP-frakciót a játékba, de sajnos ez sem volt elég a baloldali–zöld–liberális szövetség ellen, amelyet néhány független képviselő végszavazáson való tartózkodása segített hozzá érdekeik érvényesítéséhez.

(Nagy Sándor Gyula, a Budapesti Corvinus Egyetem dékánhelyettese)